elég alap lemez, a svéd srácok hardcore punkja azóta zenetörténelem lett, pedig sose törtek be a mainstreambe: legközelebb hozzájuk talán a the nation of ulysses állt, főleg a politikai átkötések miatt, de azért ott volt bennük a black flag meg a bad religion is. a lemez majd szétrobban az energiától, de mégsem primitív/túlgyorsított keménykedés. nagy kár, de azért nem meglepő, hogy a tagok projektjei meg sem közelítik a refused színvonalát.

mewithoutyou-catch_for_us_the_foxes-2004-rtb

a mewithoutyou diszkográfiát kénytelen vagyok két részletben kirakni, és aki ismeri a zenekart, az szerintem sejti, hogy miért: az első két lemezhez képest az utolsó kettő gyakorlatilag egy teljesen másik zenekart mutat, mert míg ezek indie/poszt-hardcore remekművek, azok sokkal inkább a folk/indie műfajokba sorolhatóak. nekem ez a mwy jön be jobban, nem véletlenül, tingli-tangli örömzenélés helyett itt igazi katarzisokat találhat az ember, zeneileg és tartalmilag is zseniális dolgokat.

alapvetően nem vagyok oda a ska zenékért, épp ezért örültem oly nagyon, mikor rábukkantam a we are the unionra, akik tökéletes ska punk zenekar. fogós és dallamos punkot játszanak, amin hatalmasat dob a szaxofon, igazi könnyed nyári zene, de a sötét novemberi estékre is tud jó pillanatokat szerezni. idén jött egy háromszámos ep, és elvileg még év vége előtt jön a következő nagylemez is, ami biztosan dobogó-várományos.

az egyik legnagyobb kedvenc, szinte bármikor végig tudom hallgatni, függetlenül az aktuális hangulatomtól. tökéletes dalokban foglal össze egy korszakot/életérzést/generációt, nem lehet rajta fogást találni (a pitchfork 2 pontja nem ezt a lemezt értékeli igazán), nem véletlenül adták ki idén, a lemez megszületésének 10. évfordulóján újra, koncertdvd-vel együtt. és bár nem tehető egyenlőségjel a tguk és ezen lemez közé, de mindenképp ez a legjobb kiadványuk.

saints_never_surrender-hope_for_the_best_prepare_for_the_worst-(repack)-2007-fnt

saints_never_surrender-brutus-2008-fnt

+ continuance-demo-2009 (cbr320)

rég volt már dallamos hardcore, így illik kijátszani egy aduászt: egy darabig úgy gondoltam, hogy a tavalyi évben a műfaj legjobb kiadvány a defeater nagylemez volt, de idén, mikor meghallottam a saints never surrender második lemezét, kénytelen voltam felülírni korábbi véleményemet. elképesztő a fejlődés, amin keresztülment a banda, na nem mintha az ep és a debüt rosszak lettek volna, sőt. viszont a brutus egy verhetetlen lemez a műfajában, minden hardcore rajongónak kötelező meghallgatni, és ez alól a korábbi kiadványok sem kivételek. egy darabig feloszlást is pletykáltak róluk a brutus után, de “csak” énekes-, és névcsere volt, ugyanis csatlakozott a zenekarhoz a tavaly földbe állt means énekese, és nevük immár continuance (meg a rise records-hoz költöztek). érdemes lesz rájuk odafigyelni.

a varázslat.  a progresszív rock modern csodája címkét talán senki sem vitathatja el a dredgtől, hiszen innovatív, ötletes, de mégsem öncélú zenéjük egészen elképesztő: “dalszerű” dalokból áll, de mégis egy el nem készült film zenéjére emlékeztet, elringat, de nem untat el, és utána nem csak az élmény katartikus ereje marad meg, hanem konkrét dallamok, szóval néhol még slágeres is (bár ez főleg a későbbi kiadványaikra igaz). változatosságban talán csak a szintén zseniális kaddisfly veheti fel velük a versenyt.

és el is érkeztünk ötállomásos emocore-túránk végállomásához, mely számomra egy különösen kedves darab: az amúgy rendkívül népszerű fata debütlemeze nyújtotta nekem talán a legtöbbet érzelmileg az underoath itt szereplő korongja mellett. egész egyszerűen hibátlan az egész, kezdve a szenvedélyes és technikás zenétől a szövegeken át a két énekhang harcáig, a ferret music újabb büszkesége az album. és ugyan van még jópár remek emocore lemez az évtizedből, nálam ők (és az underoath) uralják a műfajnak ezt a 10 évét. nagy kár, hogy a későbbi lemezeiket ennyire már nem tudtam megszeretni, bár nem rosszak – mondjuk az utolsó elég gyenge. de a too bad you’re beautiful alap.

újabb underground banda még az undergroundon belül is: az a long winter összesen két kiadványt jelentetett meg a tribunal records-nál, majd feloszlottak, így nem is könnyű megtalálni lemezeiket. és bár nevük feledésbe merült, de egy igazán “keményvonalas” emocore-rajongó kedvencei közül nem hiányozhat nyers és szenvedélyes zenéjük, mely az egyik legjobb emocore lemezen nyolc dalban testesül meg. kár értük, mert nem csak nagyon jól, de viszonylag egyedien is játszották a műfajt.

a banda története nagyon szomorú: debütalbumukkal, jelen bejegyzés tárgyával megalkották az egyik legjobb emocore lemezt, amit valaha elkészítettek (nem véletlenül a ferret music adta ki), és a színvonalat nagyjából hozták évre rá, a nagykiadós, ám nem túl közkedvelt faso latidoval is. azonban három tagcsere után átkerültek az akkorra már minőség tekintetében lejtőn lévő fearless-hez, és jött a gyenge self-titled, majd a szörnyű rattlesnake (rajta egy britney spears feldolgozással), így több, mint biztos, hogy a régi asl-t sose kapjuk vissza.

szerencsére az underoath az utóbbi időben meglehetősen nagy népszerűségre tett szert, így kétlem, hogy a számos tagcserén átment zenekart be kellene mutatnom. zenéjük kissé behatárolhatatlan, mivel jópár műfajból merítenek, ráadásul lemezről lemezre változnak, de legjobb korongjuk ilyen téren homogén: minőségi és tiszta emocore ez, a 2005-2006 előtti szép időkből, mikor még nem kurvult el a műfaj igen nagy része. ez volt az underoath első lemeze a maylene and the sons of disasterbe (nem önként) távozott dallas spencer énekes nélkül, így ezen már nem voltak “hörgős” részek, ellentétben a korábbi lemezekkel. az emocore krémje ez a lemez, majd jön még pár hasonlóan nagy klasszikus.